„Nóci, Nóci, Nóci” – kiabálja egy rakás gyerek Bordás Noémi Ágota irányába. Kosáredzőként elhivatottsággal, határozottsággal és sok, sőt és annál is több türelemmel terelgeti a sportiskola diákjait a labdajáték irányába.
Hogyan és mikor kezdtél el kosarazni?
Viszonylag későn, 10. osztályban kezdtem el kosarazni, Váncsa Kati néni fedezett fel, 9. osztályt végeztem, épp a stadionban sportoltunk. A magasságom megvolt hozzá, látott bennem lehetőséget. Középiskolás éveim alatt kitartóan kosaraztam, ezután Szebenbe kerültem. Szebenben első ligában játszottam egy évet, emellett egyetemre is jártam. Időközben megszűnt az ottani csapat, hazahívtak Sepsiszentgyörgyre. Itthon 5-6 évet kosaraztam. Keresztszalag szakadás miatt egy évet ki kellett hagynom. Időközben egy magánklubbnál edzősködtem, ezt követően Ausztriába költöztem. Ott két évet éltem, játszottam és edző voltam.
Miért költöztél haza?
Ausztriában, ami a szakmát illeti, pozitív tapasztalataim voltak, a játék mellett két fiú csapatnak voltam az edzője. A kosár mellett más munkáim is voltak, dolgoztam bárban, mosodában, és rengeteg kivándorlóval találkoztam, el is gondolkodtam, hogy vajon ők miért költöztek ki. Úgy láttam, a legfőbb ok a pénzkeresés, viszont a pénzkeresés mellett nem igazán volt idő egyébre, szórakozásra vagy kikapcsolódásra. Úgy éreztem, hogy itthon akarom folytatni, az itthoni gyerekekért tenni valamit.
Edzőként hogyan boldogulsz az itthoni Sportklubnál?
2008 óta vagyok edző, tehát 11 éve folyamatosan csinálom, megszakítások nélkül. A sportiskolánál 5 éve dolgozom.
Bármennyire szeretek itthon élni és dolgozni, a rendszer sajnos nem működik hatékonyan. Kilenc év folyamatos képzés után – 5 év testnevelői és edzői képzés, 3 év pszichológia szak és 1 év kosárlabda szakosodás – itthon még mindig szakképzetlen munkaerőnek számítok. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag nem taníthatok szakképzett tanárként, minden évben újra kell jelentkezzem az állásomért. Úgy gondolom, hogy
rendszerszintű változásokra van szükség a tanügyben is, arra, hogy ne a papírjaink döntsenek arról, hogy mit érünk, hanem a tetteink.
Elég erősek ezek az okok, hogy lemondj a gyerekeidről?
Semmiképp nem mondanék le róluk. Nagyon kötődöm hozzájuk. Az edzői világ meglehetősen férfiközpontú, másképp kezelnek helyzeteket, könnyebben túllendülnek bizonyos problémákon. Nekem ez nehezebben megy. Szeretek gyerekekkel foglalkozni, ez nem rendszerfüggő. Dolgozom pszichológusként, időnként koktélbárban, szóval sok minden érdekel, de a hivatásom, a küldetésem róluk szól.
Az utóbbi években sok külföldi játékos került a Sepsi SIC csapatába. Hogyan látod, az itthoni utánpótlás- nevelés fel tudja venni a versenyt a külföldiekkel?
Bízom benne, hogy az általunk nevelt, képzett játékosok is be tudnak majd idővel épülni a csapatba. Ehhez olyan edzőre van szükségük, aki a fiatalok feljesztésébe külön energiát fektet. Két típusú edző van: aki nagyon jó képességű játékosokból épít fel egy csapatot, és aki úgymond „kineveli” a saját játékosait és beépíti a külföldi játékosok mellé.
Mindenképp elmondható, hogy az utánpótlás–nevelő program jól működik. Azon dolgozunk, hogy profi sportolókat képezzünk. Jelenleg két csapatnak vagyok az edzője, tízéves és 15-16 éves lányokkal dolgozom. Noha megvan a lehetőségük arra, hogy játszanak, mégis úgy látom, hogy sokkal intenzívebb foglalkozásra lenne szükségük ahhoz, hogy kitartóak és elkötelezettek maradjanak továbbra is. Ettől függetlenül azt próbálom megtanítani minden gyereknek, hogy a sportolás, legyen szó akár profi, akár amatőr szintről, az életünk része kell legyen, mert többek leszünk általa: bátrabbak, magabiztosabbak, életrevalóbbak. Szerintem ez az út vezet a boldogabb élethez, akár máshol, akár itthon Sepsiszentgyörgyön.
