A néhány évvel ezelőtti állapotokhoz képest mára fordult a kocka: nem a munkanélküliség, hanem a munkaerőhiány jelent gondot Kovászna megyében. A foglalkoztatottságra vonatkozó számok viszont huncut adatok, amelyek jól mutatnak az uniós lajstromokon, de a valóságban egészen mást tapasztalni. Kelemen Tiborral, a Kovászna Megyei Munkaerő-foglalkoztatási Ügynökség vezetőjével beszélgettünk.

– Régebben, amikor errefelé jártam, állandóan sor állt az intézmény előtt, most viszont nem volt senki. Nincs már szabad munkahely?

– Dehogynincs, nagyon is sok van. Éppen most fejeződött be egy állásbörze, és meg is jegyeztem ott viccesen, hogy hová jutottunk: még mindig mi tápláljuk Brassót. A cégek közül ugyanis kettő volt Kovászna megyei, a többi Brassó megyei, a szerelőgyáraktól a kereskedelemig vagy a szolgáltatóiparig, turizmusig. Jól tudjuk, hogy amíg foglalkoztatás létezik, addig számunkra Brassó kihívást jelent, hiszen nem is régen az még erősebb volt fizetés szempontjából, ami kétségkívül munkaerő-elvonással járt. Ma már Sepsiszentgyörgyön esetenként jobb fizetésekért lehet dolgozni, mint a Cenk lábánál, de az ottani vállalkozók szerint a Kovászna megyei munkaerő sok esetben értékesebb Brassóban, mint az ottani.

Kovászna megyében jelenleg a fizetett munkanélküliek száma 450 fő. Ha egységesen elosztjuk az öt nagyváros között, akkor azt jelenti, hogy kb. 100 olyan ember jut minden városra, aki munkanélküli segélyt kap. Ezek mellé megyeszinten még mintegy 2500 személy van, akikről viszont nem tudjuk azt mondani, hogy munkaképesek, mert nagyrészük írástudatlan, és egy cégnél nem lehet felelősséget halmozni rájuk.

– Készült esetleg arra vonatkozó kimutatás is, hogy hányan hiányoznak a munkaerőpiacról?

– Évek óta ugyanaz a kérdés. Mi, a foglalkoztatási intézmény, munkanélküli segélyben és rátában beszélünk. Senkit sem a statisztikai adatok, százalékok érdekelnek, de valójában nekünk a foglalkoztatottságot kell követnünk. A meglévő adataink viszont nem annyira szépek, mivel nem maradtunk rendőrállam, hogy mindenkiről mindent tudjunk, például azt is, hogy ki mikor hagyta el az országot.

A statisztikai hivatal szerint jelenleg Kovászna megyében 92.800 a munkaképes személyek száma a mintegy 200 ezer lakosból.

A pénzügyi nyilatkozatokból tájékozódunk, a vállalkozóknak ugyanis kötelességük benyújtani a 112-es űrlapot, amelyből kiderül, hány ember után fizetnek kötelezettségeket. Viszont ez nem reális, hiszen tudjuk jól, hogy vannak személyek, akik vállalkozók, „főnökök”, de nem biztos, hogy foglalkoztatottak és nyilvántartottak. Így jutunk el 43 ezer személyig, vagyis szinte fele kap jövedelmet és van biztosítása. Ehhez hozzáadhatjuk a 2-3 ezer tulajdonost, a közintézményekben dolgozó személyeket, akik szintén nem nyilvántartottak, valamint a máshol bejegyzett cégek, intézmények alkalmazottait – és egyre többen dolgoznak ezeknél. Ugyanakkor ott vannak a diákok, akik betöltötték a 18. évüket, valamelyik más megyében tanulnak, nincsenek nyilvántartva, de munkaképesek. És beszélhetünk azokról a személyekről is, akik szerepelnek ugyan a nyilvántartásunkban, de nem élnek itthon. Vannak továbbá a gazdálkodók, akik szintén nem biztosítottak, és amikor tudatosító kampányt tartunk, hogy eljön a nyugdíjkorhatár és jó lenne, ha kis pénzt kapnának, akkor jön a válasz, hogy azt úgysem érik meg, vagy hogy abból a 650 lejből mihez lehet kezdeni. Szóval ki lehet számolni és bizonyítani, hogy Kovászna megyében akár 70-75 százalékos is lehet a foglalkoztatottság, akárcsak az EU-ban, de a gyakorlatban mi nem ezt látjuk.

– Azért kérdem, mert sokan ugye külföldön próbálnak szerencsét, amit nehezen lehet mérni itthon – legfeljebb azon látszik, hogy a munkaerőigényt nem tudják teljesíteni. Mennyire szembesülnek ezzel a problémával?

– Mindennap beleütközünk ilyen helyzetekbe, hiszen ez is az intézményünk szerepe: regisztrálja az igényt akár a munkaadó, akár a munkavállaló részéről. Mi középen állunk, mert legtöbb esetben ezt a támogatást tudjuk biztosítani. Kovászna megyében azt érzékelni, hogy aki minimálbérrel akarja alkalmazni munkatársait, az eljön és nálunk keres munkaerőt. Az olyan cég, ahol másképpen megy a fizetési rendszer, mint a minimálbérhez kötődően, az nem itt keresi az embereket. És amikor ezekről beszélgetünk, említhetjük például az informatikus állást, amit a magáncégek ritkábban jelentetnek meg, az intézmények viszont igen. Ezért olvashatunk olyan álláshirdetéseket, hogy általános orvost, családorvost keresünk, asszisztenseket, mérnököket, informatikusokat, akik nincsenek az adatbázisunkban. Másrészt viszont jó, mert statisztikai visszajelzéseket kap az állam, hogy van igény ezekre a szakemberekre.

Az alkalmazottak 80 százaléka szakképzetlen munkásként alkalmazott. Ez nem jelenti azt, hogy szakképzetlenek is, de alkalmazáskor így vannak lejelentve, és utólag folytatnak esetleg béralkut. Tudjuk, hogy létezik 4-500 szabad állás a megyében, próbálunk embereket irányítani ezekre, de vannak személyek, aki eleve kijátsszák, nem is mennek oda, mert nem érdekeltek. Van eset, hogy a vállalkozóval folytatott beszélgetésen derül ki, hogy olyan igényekkel érkeznek vagy olyan állapotban vannak, hogy nem alkalmasak munkavégzésre. Vagy ha a vállalkozó látja, hogy nincs bennük akarat, nem tölti velük az idejét. Nehéz ezen a területen azt mondani, hogy találkoznak az érdekek. Van vállalkozó, akik azért hirdeti meg az állásokat, hogy mindig készenlétben lehessen, ha váltásra van szüksége.

– Kicsit visszatérve az előző válaszra: ha a közszféra le kell jelentse az igényét, a magánszféra meg nem, mennyire kapunk valós képet a kereslet-kínálatról?

– Mindkettő le kell adja, csak míg a közszféra megjelentet olyan állásokat, amelyre biztosan nem találunk megfelelő regisztrált személyt, addig a magánszféra lejelenti ugyan, de már nem keresi nálunk. Utóbbi ugyanis nem érdekelt, hogy bejelentse, mert nem is fog kapni innen jelentkezőt. Ez úgy hidalható át, hogy jönnek a személlyel kézen fogva, lejelentik és viszik is magukkal. De nem ez a nagy problémánk, hanem hogy 500 állásra jelenleg nem tudunk embereket szolgáltatni. És ez egyszerű munkálatokat is magában foglal, mint például a textilgyárban.

– Volt arra példa, hogy külföldről hazatért fiatalok önöknél próbálkozzanak?

– Meglepetésszerű esetek vannak, szinte csodák. Nézzük a textilgyárat: odaküldjük az érdeklődőt, és akkor jönnek az „ igen, de”-k. És akkor rákérdezünk, hogy életében varrt-e. Igen, de mégsem akar menni, mert be kell járni pontosan, mert nem lehet cigarettázni, mert jön értük a mentő, akkora a hajtás. Vagy megjelenik két fiatalember Magyarországról, és itt kér munkanélküli segélyt, amire megmondjuk, hogy nincs. „Hogy-hogy nincs?” – háborodnak fel. Hát azért, mert Magyarországon dolgoztak, és amíg áthozzák a papírokat, addig én itt nyilvántartásba veszem és azonnal munkát adok. „Igen, de” jogok.

Nem: jog a munkához van, nem a segélyhez.

És meg vannak sértődve, hogy nem kapnak segélyt, de hát ha egyszer tudunk munkahelyet biztosítani! És akkor adjuk szépen az ajánlólevelet, és dolgoznak, beállnak a sorba. Van, aki megpróbálja és akar dolgozni. Vagy jön az Őrkőről két fiatal, nem érdekli őket semmi, még a közösségük véleménye sem, hogy elítéli-e, de ők most párválasztás után vannak, és akarnak dolgozni. Nincs végzettségük, de van akarat. Elküldtük egy céghez mindkettőjüket, nyitottak voltak, és lehet, hogy még most is ott dolgoznak. De olyan is volt, hogy visszajött a férfi, hogy őt alkalmazzák, de ha a feleségének nem tudnak munkát adni, akkor ő sem marad.

A külföldi munkáról hazaérkezők már tapasztaltak. Ritkábban esik meg, hogy ha nem a segély értékét keresi nálunk, és hozza az európai papírjait, közben még kapja is az ottani segélyt. Isten őrizz, hogy az ember ajánljon neki munkát! Németországból érkezett haza egy orvosnő, aki regisztráltatni akarta magát időben, de nem volt meg a végzettségét igazoló papír. Odakint bebizonyította a tudását, de mi azt mondtuk, kellenek a papírok. A bürokrácia miatt ez eltartott néhány napig, aztán jelentkezett, nyilvántartásba vettük, majd elküldtem a megyei egészségügyi igazgatósághoz, ahol az igazgató szóba állt vele. Kiderült, hogy a végzettségével, habár oklevele van, nem tud gyakorlati tevékenységet folytatni, hanem csak elismert orvos mellett. Ráadásul családorvosnak sem tud még jelentkezni. Emiatt a bonyolult rendszer miatt ezt az orvosnőt elvesztettük, tehát már nem orvosként tevékenykedik.

– Lehetséges, hogy valamilyen felkapott szakmára állt át? Tényleg, az igényekből összeállítva, feltételezem, létezik egy TOP10 legkeresettebb állás listájuk.

– Fájdalmas, mert valójában szakképzetlen állásra keresnek embereket. A havi 2-300 munkanélküliből alkalmazott személyből 100 szakképzetlen állásra megy, a többi pedig kereskedelembe, szerelőgyárakba, kamionsofőrnek, taxisnak, majd a konfekcióiparba, amely valamennyire meghatározza Kovászna megyének is a gazdaságát, illetve a kereskedelmi beágyazódását. Ezek a szakmák, amelyek elöl vannak és az első 10-be tartoznak.

– Mennyire van meg az egyensúly a szakképzés és a munkaerőpiaci igény között?

– Ez olyan terület, amelyről a polgármester úrral többször próbáltunk egyeztetni. Évek óta ez nehéz téma, mert korábban léteztek szakiskolák, inasképzők, líceumok, szakoktatás területén szakosodott intézmények vagy technikumok, de ezeket megszüntették. Visszahelyezésük óriási gond, mert egyrészt sok szakembert elbocsátottak, másrészt sok épület sincs már meg. Szeretnénk nyilván visszaállítani a szakoktatást, sőt duális oktatási rendszerről beszélgetünk, egy ilyen kis megyében ez óriási gond, mert nincs szakember.

Az elméleti oktatás és szakoktatás aránya csak 40 százalék volt előbbi javára, de az sem mesterséget tanító oktatás volt, hanem „nem elméleti”.

Most a 60-40%-ról az arány átbillent a szakoktatás javára, ez a polgármester úr jóvoltából is történt, és a jövő stratégiáját jelenti.

Nem mintha az elméleti oktatás a város kárára lenne, de az elméleti oktatás egyik forrása az elvándorlásnak.

Aki egyetemet választ, könnyebben megy egyetemi központokba, mert olyan a beállítottsága, de olyan személy, aki például a Székely Mikóban végezzen és verset írjon, kevés van.

– Az önök intézménye képzéseket is tart. Mi alapján választják ki, hogy milyen témákban toborozzanak? Piaci igényeket vesznek figyelembe vagy ahogy önök saccolják?

– Mindkettő fontos számunkra. A egy éven keresztül meghirdetett állások milyensége, tudásszinten való megoszlása alapfeltétel. Tudjuk azt is, hogy sok állást nem jelentenek be, hanem más médiumokon megy keresztül a meghirdetésük. Látjuk évente, hogy a meghirdetettek aránya hogyan alakul az oktatáshoz. Például pincérekre, bárosokra bőven van szükség, kellene oktatnunk, de van egy országos elvárás is, hogy már elég legyen a fodrászból, manikűrösből, mert mindenki az akar lenni. Pedig még mindig van hely, és nem veszne kárba a képzésük. Ha nem is hirdetnek meg állásokat, ezek a személyek magánvállalkozókká válnának, és megélhetést is építhetnének rá.

– Mi lehet az az érv, amivel a hazatérni vágyó fiatalokat még jobban lehetne ösztönözni?

– Nem aktuális példa, de ha az én gyermekem haza kellene jöjjön, én teljes mellszélességgel támogatnám. Viszont azt is tudatosan kell követni, hogy elsősorban saját magára hagyatkozhat. Az jöjjön haza, aki megtanult valamit odakint. Aki még nem tanulta meg, az maradjon keveset és még tanuljon. Jöjjön haza olyan ötlettel, többlettel, amivel példát tud mutatni, meg tudja tanítani az embereket, mert azok nem állnak a tudás birtokában. Van potenciális munkaerő, még ha gyenge vagy drága is.

Hazajönni érdemes, olcsóbb is itthon, mint máshol, és az ilyen lángoló beszédek is szépek, de azt is mellé kell tenni, hogy az ember gyomra korog. Ha csak azért jönnénk haza tapasztalattal, hogy itt befogjunk magunk mellé két embert és kicsavarjuk belőlük a lelket is, mert odakint az láttuk, nem biztos, hogy fog működni.

Szöveg és fotó: Mihály László
Cikk megosztása